Bemutatkozás

Gondolatok a hadtudományról

„A tudományos emberfők mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesebb része - írta e sorokat Széchenyi a Hitel című munkájában, majd így folytatta:… Nem a sok katona vívja ki a csatát diadallal, hanem a tábornok által jól elkészült (értsd felkészített) s bölcsességgel vezetett bajnok. …  A vezérek több, kevesebb józan tanultsága s ügyessége pedig a nemzet támadó vagy védő erejének a scalaja”.

A napóleoni háborúkban huszártisztként szolgált katonának komoly tapasztalatai voltak arról, hogy a háborúban nem elég a magyaros virtus, a briliáns vakmerő portyázások, rajtaütések sora, ezekkel pillanatnyi – akár nagyon fontos harcászati - sikereket el lehet érni, a hadjáratokat azonban alapos tudással kell előkészíteni, megtervezni és vezetni. E tudás pedig csak sok tanulással, elméleti ismertetek elsajátításával lehet megszerezni. Ismét csak Széchenyit idézve: „Hideg meggyőződésem szerint, valamint igaz csatának sikerét inkább a jó számolás és mesterség dönti el, mint a bé nem tanult bármi fényes bajnokság; úgy függ nemzeti haladásunk is sokkal erősebben tactikánk józanságátul, mint bármilly dicső hősi tettektül.”  (Kelet Népe)

Nekünk, magyaroknak, – nem csak katonáknak - a hadtudomány különösen fontos tudományterület. Vélhetően azért, mert amikor Európában e tudománnyal behatóbban kezdtek el foglalkozni, az állandó hadseregek kialakulásának időszakában, Magyarországnak nem létezett önálló államisága. Az ekkor született munkák latinul és még inkább németül íródtak, német elméleti munkák és szabályzatok jelentek meg, a magyar tisztek is csak ezeket olvashatták. Pedig a magyar katonai szaknyelv kialakításának már meg volt a fényes nyitánya, amit jogelőd egyetemünk névadójának, Zrínyi Miklósnak köszönhetünk.

A hadi tudomány művelésének az igénye már a XVIII. század végén összekapcsolódott a nemzeti törekvésekkel. A politikával foglalkozó elkötelezett hazafiak számára egyértelmű volt, hogy a haza csak akkor lehet önálló és nemzetközileg elismert, ha van önálló, erős nemzeti hadserege. Önálló magyar haderő felállításáról és annak szakszerű fenntartásáról viszont csak akkor lehet szó, ha vannak „tudományos emberfők”, akik e hatalmas munkát – a hadsereg megteremtését és irányítását - elvégezik. Felkészült és nemzeti elkötelezettségű szakemberek, tisztek, pedig csak egy nemzeti tisztképző intézményből kerülhetnek ki. Hogy ez mennyire fontos volt elődeink számára, azt jól mutatja az a tény is, hogy 1808-ban inkább vállalták a részvételt egy kétes kimenetelű háborúban, csak azért, hogy az uralkodó szentesítse a Ludovika Akadémia megalapításáról szóló törvényt.

A Ludovika még évtizedekig csak papíron létezett, de a reformkor Tudós Társaságában már ott ültek a magyarul író és gondolkodó katonák, Kiss Károly, Tanárky Sándor, Mészáros Lázár és mások, akik írták a szótárakat és hadtörténeti munkákat, kisebb nagyobb szakmunkákat, próbálnak tollal hadakozni, császári-királyi tisztként, sokszor vélt és valós hátrányokat elviselve.

A Ludovika a hadtudomány legfontosabb műhelye volt, gyakorlatilag itt született meg a magyar hadtudományi szaknyelv, itt jelent meg a Ludovika Akadémia Közlönye, amit 1918-ban Magyar Katonai Közlönyre kereszteltek át. E folyóirat adott helyet a katonatisztek, rendszerint tudományos igénnyel megírt tanulmányainak a lóápolástól a magashegyi harcig, minden témában.

A hadtudomány Magyarországon, tehát több mint amit a tőlünk nyugatabbra élő nemzetek számára jelent, a nemzetté válás folyamatának fontos eleme, Zrínyi Miklós munkássága nyomán nemzeti identitásunk része. Talán ennek köszönhető, hogy ma a hadtudománynak helye van a Magyar Tudományos Akadémián éppúgy, mint ahogy egyetemi szintű tanintézménnyel is rendelkezik. Kötelességünk tehát ennek a múltak megfelelni, és ahogy az eskünkben is szerepelt, „elődeink példáin lelkesülve”, egyébként is bennünk lévő elkötelezettséggel, művelni e csodálatos tudományt.